Vezetéselmélet kommentár nélkül…
“- Hohó! Itt egy alattvaló! – kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget.
“Hogyan ismerhet meg – gondolta magában a kis herceg -, ha még soha életében nem látott?”
Nem tudta, hogy a királyok szemében a világ fölöttébb egyszerű: minden ember alattvaló.
– Gyere közelebb, hogy jobban szemügyre vehesselek – mondta a király, és nagyon büszke volt rá, hogy végre valaki fölött királykodhatik.
A kis herceg körülnézett, hová ülhetne le, de a bolygót mindenestül beborította a pompás hermelin palást. Állva maradt hát, és mert fáradt volt, ásított egyet.
– Az etikett megtiltja, hogy a király jelenlétében ásítsanak – mondta az uralkodó. – Megtiltom.
– Nem bírom megállni ásítás nélkül – felelte a kis herceg zavartan. – Nagy utat tettem meg, és nem aludtam…
– Akkor megparancsolom, hogy ásíts – mondta a király. – Hosszú esztendők óta senkit sem láttam ásítani. Az ilyesmi ritka szórakozás nekem. Tessék, ásíts még egyet! Parancsolom.
– Csakhogy ettől lámpalázas lettem. Nem megy… – felelte a kis herceg, és elpirult.
– Hm… hm… – tűnődött a király. – Hát akkor… megparancsolom, hogy hol ásíts, hol meg…
Dünnyögött valamit, szemlátomást feszengve.
Mert a király föltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy tiszteljék a királyi tekintélyét. Semmiféle engedetlenséget nem tűrt: abszolút uralkodó volt. De mivel ugyanakkor jóságos is volt, értelmes parancsokat osztogatott.
“Ha egy generálisnak megparancsolnám – mondogatta -, hogy változzék tengeri madárrá, és a generális nem engedelmeskednék: ebben nem ő lenne a hibás. Én lennék a hibás miatta.”
– Leülhetek? – kérdezte a kis herceg félénken.
– Parancsolom, hogy ülj le – felelte a király, és méltóságteljesen odébb húzta egy kicsit a hermelin palástja szegélyét.
A kis herceg elcsodálkozott: a bolygó egészen parányi volt. Vajon min uralkodik akkor a király?
– Fölség – mondta -, engedelmet kérek, de kérdeznék fölségedtől valamit…
– Parancsolom, hogy kérdezz tőlem valamit – mondta sietve a király.
– Fölséged… min uralkodik?
– Mindenen – válaszolta mérhetetlen egyszerűséggel a király.
– Mindenen?
A király futó kis mozdulattal végigmutatott a bolygóján meg a többi bolygón meg a csillagokon.
– Ezen mind? – kérdezte a kis herceg.
– Ezen mind – felelte a király.
Mert nemcsak abszolút uralkodó volt, hanem egyetemes is.
– És a csillagok engedelmeskednek fölségednek?
– Természetesen – mondta a király. – Azon nyomban. Semmi fegyelmezetlenséget nem tűrök.
A kis herceg elámult ekkora nagy hatalmon. Ha neki ilyen hatalma lenne, napjában nem negyvennégy naplementét láthatna, hanem hetvenkettőt, sőt százat vagy akár kétszázat is, és még csak odébb se kellene húznia a székét! S mivel egy kicsit szomorú volt, mert eszébe jutott az elhagyott bolygócskája, olyannyira nekibátorodott, hogy egy kegyet merészelt kérni a királytól:
– Úgy szeretnék naplementét látni… Örvendeztessen meg fölséged. Parancsolja meg a napnak, hogy nyugodjék le…
– Ha egy generálisnak azt parancsolnám, szálljon virágról virágra, mint egy lepke, vagy írjon egy tragédiát, vagy változzék tengeri madárrá, és a generális nem hajtaná végre a parancsot, ki lenne a hibás emiatt: ő vagy én?
– Fölséged! – jelentette ki a kis herceg nagy határozottsággal.
– Látod. Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem – mondta a király. – Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.”
/Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg/