Itthon mi is belecsúszunk időnként olyan vitatkozásokba, amik arról szólnak, hogy kinek rosszabb, a feleségemnek vagy nekem. Ha szülő vagy, már értheted, hogy ebben az írásban miről lesz szó…

 Arról az állapotról, amikor nem hallod a saját gondolataidat.

Az anyák viszonylatában sokszor lehet olvasni erről. Amikor otthon vagy már hónapok vagy évek óta, teszed a dolgodat egy gyerek vagy gyerekek mellett. Ők elveszik, ami nekik jár, minden figyelmedet, érzésedet és a testedből a tejet. Ebben az állapotban keresed magadat napról napra. És végül felteszed a kérdést: hol vagyok én?

Elképesztően nehéz időszak ez a nők számára és nehéz belőle visszatérni. Visszatérni a munkába, visszatérni a logikus gondolkodásba, sokszor úgy tűnik, hogy visszatérni az életbe. Ezer kérdést vet fel, az élén ezzel a kérdéssel: Ki vagy Te?

Gondolom, sok született anyában már ezek a sorok kiverték a biztosítékot. Őket is megértem. Mindenkit értek, aki védeni szeretné az anyaság szentségét. Aki a legmagasztosabb, legfőbb feladatként aposztrofálja egy nő életében az anyaságot. Aki olyan állapotnak látja, ahol nem lehetnek már további vágyak a gyerek után, és főleg, ahol nem lehetsz rosszul, hiszen életed legboldogabb éveit éled.

Én, aki minden szerdán az apaságról írok, egyetértek azzal, hogy az apaság-anyaság az egyik legszuperebb dolog a világon. De…

Értem azokat a nőket is, akik időnként szenvednek ettől az állapottól. Teljesen természetesnek tartom, hogy a 21. században, ennyi lehetőség és inger közepette egy nő a gondolataiban és intellektusában is ki akar teljesedni. Kihívásokra vágyik, feladatokat akar megoldani, fejlődni akar, teremteni az agyával és nemcsak a testével. Joga van ehhez?

Igen, szerintem joga van. És nekünk férfiaknak, akiknek édesanyáink jóvoltából kellően nagy elvárásaink vannak a kiszolgálásunkat illetően, támogatnunk kell ezeket a hölgyeket. Menjenek, szárnyaljanak. És igen, együtt nézzünk szembe az anyaság és a munka párhuzamosságának a kihívásaival.

Ja, és kedves társadalom: eszközöld ki végre az aktuális kormányoknál és cégvezetőknél, hogy adjanak esélyt a nőknek minderre. Támogassák szellemi szárnyalásukat. Megérdemlik!

Jól elkanyarodtam a vitatkozásunktól.

Pedig néhány szót érdemel az apák állapota is. Nekem gyakorlatilag mióta Mr D megszületett két fő tevékenységem van, ami lefedi az életem 95 %-át. A család és a munka. Úgy élem meg, hogy a gyerekekkel való lét semmivel sem könnyebb nekem, mint egy anyának. Ugyanúgy lehetetlenné teszi a gondolkodást és bármi mást, ami azon túl van. A munka egy másik szemszögből terheli le az agyi kapacitásomat és persze a lelkit is. Nem arról van szó, hogy ezek ne lennének végtelenül élvezetes dolgok. Én elmondhatom, hogy minden nehézség ellenére csodás a családom és fantasztikus a munkám. De Dávid most másfél éves és mostanra eltűnt az életemből a rendszeres sport, az olvasás, az alvás, az egyedüllét, a távolba meredés, az inspiráló tevékenységek sora… Pedig mindezek kellenek a gyerekneveléshez és a munkához is.

De nem panaszkodom. Mindezt nem is azért írtam le. Csak szerettem volna körbe járni ezt a témát, hogy kinek rosszabb, apának vagy anyának. Na, kinek?

Nem mindegy?

Mindannyian időről-időre tele vagyunk zavaros érzésekkel és homályos gondolatokkal, főleg ebben az időszakban, amikor a gyerekek kicsik és a karriert is tolni kellene. Olyan megfoghatatlan időnként az egész. Ügyfeleimnek azt szoktam tanácsolni, hogy ahhoz, hogy ilyen kérdéseket kezelni tudjanak, emeljék a problémát tudatos szintre. Igyekezzenek szavakat és konkrét mondatokat társítani mindehhez az érzéstömeghez, és keressenek egy szakembert, aki figyel rájuk és segít gondolkodni.

Jelentem, én is ezt teszem és jól haladok… 🙂

Néhány cikk a témában: