Régóta fogalmazódik bennem ennek a blogbejegyzésnek a gondolata. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, most hagyom, hogy kijöjjön.

Akkor kezdődött, amikor egyszer az utcán sétálva figyelmes lettem egy hangos beszélgetésre, ahol egy férfi nagyon csúnyán, agresszívan beszélt egy hölgyhöz. Valahogy kívül tudtam maradni akkor és ott, nem ragadott el magával a tartalom, a helyzet, és csak figyeltem a férfit, milyen gesztusokkal önti magából a másik emberre a feszültségét, a TEHETETLEN DÜHÉT.

Nem vagyok agressziómentes én sem. Régóta figyelem magamat, mi az a valami, ami igazán ki tud hozni a sodromból. Amit a leggyakrabban sikerül fülön csípnem, az a saját magam korlátainak elérésekor fellépő düh.
Milyen érdekes! Igazából nem a másik ember viselkedése az, ami a legnagyobb feszültséget tudja kelteni, hanem az, hogy nincs rá adekvát, megnyugtató, kész válaszunk. Őrjítő ez a tehetetlenség, a fellépő ősi erő, ami azt súgja, sőt, üvölti belülről, hogy fizikailag oldjuk meg azt, amit lelkileg vagy szellemileg nem vagyunk képesek.

Nem felnőtt sajátosság, nem férfi vagy női princípium. Ott van a kisgyermekben, ott van mindenkiben. Elnyomják bennünk szüleink, elnyomják tanáraink… felnövünk, de kevés emberrel találkozunk, aki igazán tudná kezelni a bennünk lakó lázadót, üvöltő, tehetetlen embert, és példát mutatna. Hogy is tudnának segíteni, hiszen ahhoz, hogy kezelni tudjuk másokban, először magunkban kell képesek legyünk kezelni ezeket az érzéseket.

Azt gondolnád, a felnőttek nagy része azért mégiscsak tudja kezelni a dühét? Hát… nem vagyok benne biztos…

  • Amikor vezeted az autódat, és rád húzzák a kormányt.
  • Amikor 2 másodperccel elmulasztod a zöldet, és már szól a duda.
  • Amikor bevásárláskor eléd tolakodnak.
  • Amikor neked mennek az utcán.
  • Amikor fenyegető pillantással mérnek végig idegenek.
  • Amikor…

Ott van körülötted, benned, bennem, bennünk. A különbség köztünk annyi, hogy ki-ki máshogyan tudja kezelni. Azt hiszem, sokan sehogy. Még ezen a kis gondolatmeneten sem futottak át soha.

És ki tehet róla? Az apád? Az anyád? A genetika?
Nem. Szerintem nem. Ott van ez ősidőktől fogva. De vannak olyanok, akik magas szinten megtanulták kezelni, sőt akár szeretetté transzformálni negatív érzéseiket. Őket követjük, és igyekszünk ellesni minden olyan módszert, amely segít féken tartani a bennünk lakót…

Anélkül, hogy politizálnék, nem tudom nem megemlíteni az országot, a közhangulatot, amely „Pista vagy Marcsi” indulatait csillapítja, vagy éppen szítja. Szerintem itt Magyarországon ezt nem jól csináljuk!

Hihetetlen sok a frusztrált, boldogtalan, dühös ember. Szerintem valójában szomorúak és tehetetlenek, de mind ez agresszióban nyilvánul meg. Küzdenek a Maslow-piramis alján, hogy az első kis lépcsőfokon fennmaradhassanak, mert ha onnan is lecsúsznak, akkor vége. Akkor mindennek vége. És nem csak kenyérre lenne szükségük! Béke is kellene a szívükbe, hogy megerősödhessenek.

Kinek a felelőssége ez?

Pistáé? Elsősorban.
A Miniszterelnöké? Nem csak.
A kormányé? Is.
Az ellenzéké? Persze.
Az enyém. Is.
A Tiéd? Bizony.

Kinek és mit kell tenni azért, hogy ez az ország, a magyar emberek, / hogy ez a világ, a francia emberek, / hogy a különböző földrészeken élő, különböző vallású emberek békében élhessenek önmagukkal és a világgal

Imádkozni, nagyobb önismeretre szert tenni, szeretni, figyelni… biztosan!

Te tudod, mit kell tenned?

HTML Snippets Powered By : XYZScripts.com

Tetszett?

Oszd meg kollégáiddal és barátaiddal, hátha nekik is hasznos lesz.